Sötét huszár - 2009



A SÖTÉT HUSZÁR


Furcsa kis történet 1 felvonásban

Színre került a Magyar Színház-ban 1939. év decembe­rében, a következő szereposztásban:
özv. Horváth Perencné . . . . . Dajbukát Ilona Gyibay András, a sötét huszár . . Bársony István Trattner János vendéglős . . . . Boross Géza Bence, csapos . . . . . . . . . Berczy Géza
Történik ma, egy óbudai vendéglőben. Szín:A vendéglő kerthelyisége. Két-három asztal, tarká­val terítve. A sarokban, - csöbrös leanderek között, ­pianinó; a kopottruhájú, rezesorrú zongorista őszinte szívfájdalommal gyomrozza ki a hangszerből az évszá­zados óbudai slágert: „Wásxt tú muada wósz 1 trámt hób."
Trattner úr a vendéglős, kövér kis braunhaxlor, feltűrt ingujjakkal, szép szekszerlibe fésült ritkás haj­jal. Valami apró notesz-könyvben végzi műintézete ket­tős könyvelését, zeneszó mellett.
kitartott szünet után megjelenik az ajtóban Pista, ' a csapos; fiatalabb ember ingujjban, nedves, gyűrött köténnyel.

PISTA: Főnök úr.
TRATTNER: No?
PISTA: Egy nő keresi.
TRATTNER: küldd ide.
PISTA (A még nem látható Horváthnéhoz): Az ott ni (El.)
Horváthné bejön.
HORVATHNÉ: (Nagyon tiszta, nagyon csinos, mo­solygós, egyszerű nő, harmincötöt mutat. Kezében f e­kete bőrtáska, amilyet orvosok szoktak magulckal laor­dani.) jónapot kívánok. (Nagyon nyugodtan, megfon­toltan lépked a vendéglős felé.)
TRATTNER (Csak úgy könyvelés közben, föl se pillantva): Jónapot.
Kis szünet.
Horváthné áll a szín közepén, Trattner bolhászkodik a noteszben. A zongorista f ölkel, a hang­szer tetejére állított fröccsöt szájához emeli. Ivásköz­ben megtekinti a jó húsban lévő nőszemélyt.
HORVATHNÉ: Trattner János korcsmáros urat keresem.
TRATTNER: Azt nem kell keresni. Az én vagyok.
HORVATHNÉ (Elmosolyodva): Igen? Én meg öz­vegy Horváth Mihályné vagyok. A levélre jöttem. Amit tetszett írni, a Gulyásné ajánllatára.
TRATTNER (Fölkel. Barátságos mosollyal): A szó! Krriszgot! A  házassági dologba.
HORVATHNÉ: Abba. (Kezet ráz vele.)
TRATTNER,: 'Az igen. Csak ül le, csak hamar ül le. (Széket mutat neki.)
Horváthné leül. Táskáját az ölében foltja. Mosolyog­va nézi a férfit. A zongorista egy  újságot emcl fel a pianí­hóról, lassan kinyitja. Olvasni kezd és így olvasva kl­megy az udvar más felére.

TRATTNER: Bista! Bista!
PISTA (Az ajtóban): Tessék
TRATTNER: Három deci.
PISTA: A Schillerbül
TRATTNER: Naná a Gőtébüll. Ha nekem kedves vendég jön, mellikbül szoktam kínálni
PISTA: A Schillerbül. .
TRATTNER: Mer mér? Mer mellik a legjobb bo­rom?
PISTA: A rizling.
TRATTNER: (Dühös pillantást döf bele a buta csa­posba. De aztán csak fejet csóvál): Bista, Bista!... (Határozottan): Három deci Schillert (A csapos eltú­nik az ajtóból, Trattner mester a vendégéhez fordul): . . ` Hát megkapott a levél.
HORVATHNÉ: Meg.
TRATTNER: És el is olvasott.  
HORVATHNÉ: El.
TRATTNER: Az szép. Az én írás nehéz írás. Nehezen lesz írva, nehezen lesz olvasva.
HORVATHNÉ: Megértettem én azt igen jól. Hogy a Gulyámé kommendált engem a tisztelt úrnak. Hogy a tisztelt úrnak van egy sógora, akit meg akar házasí­tani és a Gulyámé mondta, hogy az az illető sógor ép­pen nekem, való ember.
Csapos hozza a bort és két pohárkát.
TRATTNER:- Bista, szalaggy át a sógorhoz, rög­tön jöjjön el (Csapos bólint, elsiet; Trattner Horváthnéhoz magyarázkodva): A szemközt lak, negyedik ház, sréviz a víz. (Közben töltött a két pohárkába)   Proszit.
HORVATHNÉ: Isten éltesse.
TRATTNER: Arra igyunk, hogy összemenjen a do­log. (Nézi, hogy az asszony egy hajtásra kússza a bort. Rosszalólag) Ez a bor cúfelig lassan költ inni.
HORVATHNÉ: Miért  Gyorsan megárt?
TRATTNER: Ná. Gyorsan elfogy.
HORVÁTHNÉ: Hát aztán Van még a söntésbel
TRATTNER: De az már nem grátisz van j
HORVATHNÉ (Nyugodtan megnézi :Trattnert): Nézze korcsmáros úr, én olyan vagyok: hozatok, fize­tek.
TRATTNER: Az igen. Az a jóravaló vendég!
HORVATHNÉ: Mondja inkább, milyen ember az illető sógora?
TRATTNER: A cukkákoschl. Rentes, csentes. Nem ivós, nem mulatós . . .
HORVATHNÉ: Nem?
TRATTNER: A!
HORVATHNÉ: Az már baj.
TRATTNER: Micsoda?
HORVATHNÉ: Hogy nem mulatós. Nem szeretem a csöndes, alamuszi férfiembert.
TRATTNER: Ohó, hohó! Azér ő nem alá muszil Dehogyl Dehogy muszi ő alá!
HORVÁTHNÉ:Inkább napszámra káromkodjék, mint hogy pókhálós szájú legyen! Szegény meghalt urammal igen szerettük egymást, de azért össze-össze­pofozkodtunk Isten nyugosztalja, hogy egész Pesterzsé­bet odafutott. Mert kérem úgyis ölég nyomorúság van ebbe az apró kis életbe, hát töltse ki az ember ami jó­val tudja. Addig kukorékoljunk, igaz- e, amíg van hozzá szuflánk. Erős ember a tisztelt úr sógora
TRATTNER: Mint egy teve.
HORVATHNÉ: Jó kiállású?
TRATTNER~ .`Ugy áll rajta az uniformis, mintha ráöntözték volna.
HORVATHNÉ (örömmel): Uniformis? Hát ka­tona??
TRATTNER: Hát nem annyira katona Inkább csak huszár.
HORVATHNÉ: Huszár? Hogy az nem katona? De hiszen a huszár a világ első katonája!
TRATTNER: Já, já, aba visznz, ő nem az az első, hanem az az utolsó, aki... na itt jön!
Gyibay András belép.
Idegtermett temetés-kocsis, gyászegyenruhában, nagy fekete ostorral a kezében. Egyébként , jóarcú negyvenes; derék macskabajúsz az orra alatt s a bá­natszín öltöny jól fekszik rajta.
GYIBAY: Aggyisten sógor. No mi az a sürgős?
TRATTNER: Szeavasz Antrásch! Nézd csak ez a menecske! Neked jött, Akit a Kuláschné kommendált.
HORVATHNÉ (Lassan fölkel, ahogy a megdöbbe­nőséből magálcoz tér. Elképedve): Te jó Isten!1 Micsoda huszár ez?
GYIBAY (Összekoppantja a csizmája. sarkait. Az ostort szorosan maga mellé foltja, úgy tiszteleg. Nyu­godtan szól): Hát kérem szeretettel: pacifista. huszár. Én csinálom a világbékét. (Újra összecsapja a sarlcait, leteszi az ostort a fal mellé.)
TRATTNER: Ja. Also . . . én egymásra hagyok ma­gatok. Kössétek meg az üzlet. (Őszinte örömmel): Aba hogy pászol az egyik a másiknak! (Biztatja):  És ahogy mondtam Antrásch! Kapod a stafírung tőlem. Hat ing, hat katja, hat gabca, három ciha és egy lebedő. Avval pünktlich el lehet kezdeni házasság! (Vidáman el.)
Kis szünet. Ezek letten nézik egymást.
GYIBAY (Előkelően): Megengedi, hogy bemutat­kozás céljából a nevemet fölemlítsem?
HORVATHNÉ: Ho . . , hogyne. Csak tessék.
GYIBAY: Nevem Gyibay András, tisztelettel.
HORVATHNÉ (Egész zavarban): Igen.
GYIBAY: És nékem kihöz volna szerencsém?
HORVATHNÉ: Most jelenleg?
GYIBAY: Átujjába.
HORVATHN)J: özvegy Horváth Mihálynéhoz volna szerencséje.
GYIBAY: Részemről örvendek.
HORVÁTHNÉ: Én is a magam részemről.
GYIBAY: Tessen talán letenni magát arra a nyug­vóhelyre. (Székre gesztál. Aztán leemeli a csákóját, az asztal közepére teszi.)
HORVATHNÉ (elfogódva leül.) Kis szünet.
GYIBAY: Hát . , . (Torkát köszörüli): teccik tudni . . . ez így van. Az ember keresi a hozzá illőt.
HORVATHNÉ (Még mindig zűrzavarban): Hogy­ no . : , az embernek úgy kell élni . . , társadalomba.
Megint kis szünet.
GYIBAY: Tisztelet szólván úgy látom, hogy Horváthné asszony a megjelenésem' által ki van téve a meglepetésnek.
HORVATHNL: Nem, nem, dehogy! Csak hát, úgy-e ... ez az .ön toalettya házassági megbeszélésro nem igen aktuális,
GYIBAY: Sajnos nem értem rá civilbe ugrani. Most gyüvök a farkasrétirül. S ahogy itt elhajtok az üzlet előtt, rámkiált a csapos, hogy sürgősen gyüj­jek be. '
HORVATHNÉ: No igen . . . persze.
GYIBAY (Leül): Megengedi, hogy dohányzási szándékbul szivarra gyujtsak?
HORVATHNÉ: Kérem,
GYIBAY (Papirosból szivart csomagol ki. Másik zsebéből piros szivargyűrűt szed elő, ráhzízza a szivar­ra, rágyujt. Közben): Nem szoktam ilyen különleges szivart színi kérem, de ajándékba kaptam a gyászoló családtul.
Kis szünet.
Gyibay füstöl, Horváthné bámulja.
HORVATHNÉ (Rekedten): Szóval. . . most . . , teme­tésrül jött,
GYIBAY: Apszolút onnan.
HORVATHNÉ (Megrázkódik.)
GYIBAY (Rápillant): Teccik borzadnia?
HORVATHNÉ (Elröstelli magát): O nem, dehogy! Csak hát . . . mégis . . . furcsa mesterség . . .
GYIBAY: Furcsa? Miért! Egész rendes. Éppen mint az ekszport,
HORVATHNÉ: Ekszport?
GYIBAY: Hogyne. kivitellel foglalkozok.
Kis szünet.
GYIBAY: Naccsád özvegy tetszik lenni?
HORVATHNÉ: Négy esztendeje.
GYIBAY: És hát van valami privát megélhetése?
IIORVATHNÉ: Diplomás nő vagyok. Okleveles szülésznő.
GYIBAY (Érdeklődve előrehajol): Bába????
HORVATHNÉ: Az.
GYIBAY (Mély, huhogó nevetésben tör ki.)
HORVATHNÉ (Megütődve): Mi nevetni való van ezen?
GYIBAY: Hát ez kérem igen egy eksztra találko­zás.
HORVATHNÉ: Miért?
GYIBAY: Mert mi ketten vagyunk az élet két szé­le. Maga az eleje, én meg a vége.
HORVATHNÉ: Hát az igaz. Én segittem be az emberiséget az életbe - - -­
GYIBAY (Közbevág): Én meg aztán kifuvarozom belülle. Ezáltal üzleti összeköttetésben is vagyunk.
HORVATHNÉ: Mink? Hogyan?
GYIBAY: Maga szállítja nékem az anyagot.
HORVATHNÉ (Bosszusan): Ne beszéljen ilyen po­gányul!
CYIBAY: Nem így van?
HORVÁTHNÉ; Ha százszorr így van is. Ez kegye­letsértés.
GYIBAY: Világért se akarnám az ön kegyeletét sértegetni. De hát ez tényvaló. Az a nagy kapu oda­kint... a sírkert kapuja ... amibe az ember naponta behordja az elhasznált életet . . . az ledörzsöli az ember­rül a félelmet; meg az afektálást. Ez kérem él, ez ké­rem nem él. Ez jár-kel, izzad, kornyadoz, kesereg, kín­lódik . . . ez meg fekszik és punktum,
HORVATHNÉ (Kel a székről. Felzándorodva mo­rog): Mégis csak fura! (Kicsattanva): Mit beszél ne­kem ilyen dolgokat Házasodni akarok én. Nem temet­kezni! (Fogja a táskáját): Alászolgája.
GYIBAY (is fölemelkedik, i jedten): Csak nem akar elmenni?
HORVÁTHNÉ (Mérgesen): Messze van Pesterzsé­bet. Tartoztam egy úttal az ördögnek.
GYIBAY: Szóval... nem felelek meg a szívbéli igé­nyinek,
HORVATHNÉ: Hagyjon békébel Mint férfi meg­felelne. De ilyen szakma! Istenért ,nem keres az ember se grófot, se gyárost, se csődtömeg-gondnokot. De annyit megkíván, hogy rendes foglalkozásba legyen az illető.
GYIBAY: Nincs igaza édes nacsád. Ilyennek is köll lenni. kegyed ugyebár ma még úgynevezett élő­állapotban van. De idővel csupán elszállításra váró tetem lesz belülle . . .
HORVATHNÉ (Paprikásan): Tetem lesz a körösz­tannya kínja! Hallottak ilyet? Így kihozni az embert a sodrából! Szép kis udvarlás, mondhatom! A fene egye meg a kuvik pofáját!(
Nagy dérrel-dúrral megy, az ajtó felé. De ott meg fordul. Elfojtja a haragját): Nézze Gyibay úr... (Odajön az asztalhoz. Csöndesebb szóval): . . , ne haragudjék, hogy olyan őszintén kimond­tam a véleményemet. Hiszen tulajdonképpen maga iga­zat mondott, De lássa be: gyászbeszédbe való kifeje­zések ezek, nem pedig szerelem-ébresztés céljára. Maga igen szenzációs kinézésű egyén . . . de az Isten áldja meg, hogy tanulhatott ki ilyen kíméletlen szakmát?
GYIBAY (Vállat von): Szakma szerint asztalos volnék én kérem szépen . . .
HORVATHNÉ: Asztalos?  Na látja! Miért hagyta abba?
GYIBAY (Újra vállat von): Átnyergeltem. Mert az úgy volt... (Kérőn): Ugyan tessék már helyetfoglalni. Olyan ritkán jön össze a magamfajta férfiember jobb­formájú eleven  nőszeméllyel . . ,
HORVATHNÉ: Hiszen leülhetek... (Megteszi): ámbár nem tudom mire jó.
GYIBAY: Majd kisül. Valahogy az a közérzetem, hogy a naccsádot fogom én még kocsikáztatni - -
HORVÁTHNÉ (Felpattan.)
GYIBAY (Gyorsan): - - -. de nem ezen a furgó­non, hanem valami vígabb szekéren.
HORVATHNÉ: Már azt hittem, megint kezdi. (Le­ül.) Maga nem pesti születésű, úgyebár?
GYIBAY: Sőt, ellenkezve. Vidékről származtam ide. Kókárul.
HORVATHNÉ: Kóka? Arrul már hallottam.
GYIBAY (Bólint): Nevezetes lencsetermelő vidék.
HORVATHNÉ: Ott még asztalos volt?
GYIBAY: Még itt Pesten is. Mert f ölgyüttem mun­kára, Príma kommerc-munkás voltam. kivált szokli, granc- és lazena-pártiba, akkordra. Dehát . . . (Vállát húzza): kinek köll szekrény, ha nincs mit beleakasz­tani? Facér lettem. Volt egy kis protekcióm az entre­prízesz-höz . . . ott épp akkor kezdődött a kannyunk­túra: a töméntelen öngyilkosság . .. beálltam, Hát ki­csit gyászos pozícijó . . .
HORVATHNÉ: Fekete munka.
GYIBAY: De fehér kenyeret hoz.
HORVATHNÉ: Én nem vállaltam volna.
GYIBAY: Lassan meg is szerettem.
HORVÁTHNÉ: És nem fáj mikor körülötte rínak?
GYIBAY: Sok a borravaló.
HORVATHNÉ: Szomorú mesterség mondhatom,
GYIBAY: A bábaság tán vígabb?
HORVÁTHNÉ: A bábaság? Tudja mit mondott a bábaképző-igazgató? Azt mondta: maguk a Jóisten asszisztensei, mikor teremti az emberiséget.
GYIBAY: De azt nem mondta, mire teremti.
HORVÁTHNÉ: Mire. Hát mire? Életre. Az a csöpp kis angyal megtanul járni -- - ­
GYIBAY (Közbe): Minek járni tanulni arra a negyven-ötven esztendőre! Mikor aztán ötvenezer évig feküdni köll?
HORVÁTHNÉ: Ne meséljen! Mindenki megéli a maga örömeit. A gyerekkor csupa játék. A kamaszidő csupa szerelem. Ki megnősül, ki férjhez megy. Aztán ott a család. (Dühbe gurul): Amibül maga elragadja .a gyanútlant, mint vándorcigány a hátulgombolóst.
GYIBAY: Hogy ne fájjon neki többé semmi.
HORVÁTHNÉ: Hogy az a szép darab élet elron­gyolódjék.
GYIBAY: Szép a hullott levél is. Szép a hervadt virág is.
HORVÁTHNÉ: Hát akkor hervadjon el maga is.
GYIBAY: Muszáj. Ha akarok, ha nem. Mert szü­letni csak szórakozás. Do meghalni kötelesség. És ez­által mégis csak tetem lesz naccsádbul is, mivel -~ - -­
HORVÁTHNÉ (Mérgesen): Fogja be a száját! Sír­kőnek való maga nem házastársnak!
GYIBAY (Fölkel. Fejére illesztő a csákóját): Nézze naccsád, maga megdöbbentően tetszik nekem, de látom hogy nem tudja megérteni az én speciális lelkivilágo­mat --. - ­
HORVÁTHNÉ (Ő is fölkel, ő is készül): A nehés­ség telepedjen a lelkivilágára! El akarja savanyítani az életemet?
GYIBAY: - -- -- --- mert maga nem gondol a hol­napra, hanem csakis a pillanat gyönyöreit hajhássza. És közben ócsárolja az én hőn szeretett foglalkozáso­mat. Ezáltal a dolog tárgytalan. Tehát megyek is.
Megy
HORVÁTHNÉ: Alászolgája.
GYIBAY: Isten nyugosztalja) (El.)
HORVÁTHNÉ (Utána kurjant): Halálmadár!
(Szedi a cókmókját): Hogy is állhattam szóba vele??  
Trattner bejön, a kezénél fogvást húzza vissza a halálmadarat.
TRATTNER: Na, na! Vaz mocht ma ta szó a kra­vall?  Elment az eszedet?
'GYIBAY: A naccsád goromba mint egy pokróc!
TRATTNER: Kaptok a stafírungba egy pokróc is még.
HORVÁTHNL: Mintha az embert már kiterítették volna.
TRATTNER (Csittítja): Az is kaptok. Ety átyte­rítő, Csak nem kell össze-vissza veszni. Te Antrásch .. . hát neked nem. tetszik a Weibi?
GYIBAY: Az a baj, hogy, nagyon is, a fene essen belé.
TRATTNFR (Horváthnéhoz): És magának nem fe­lel meg az Antrásch?
HORVÁTHNé: Emberileg igen.
TRATTNER: Akkor nem kell állatilag beszélni. Foltassátok szépen a dolog. Igyatok a borbul. Ha tud­nám hogy összemegy a házasság, hoznék még három deci. Na kinder . . . ül le ... csak hamar ül le. (A két haragos leül.) Na lássák. Aki ül, az nem áll. És nem olyan mérgesch. Já, (Megveregeti a vállukat.) Szó. (Kimegy.)
GYIBAY: Ami aztat illeti -- -. -.
HORVÁTHNÉ: Csakis abbul kifolyólag - --
­GYIBAY: Nem köll elveszteni a higgadtságot. Az ember nyugodjon békébe és úgy társalogjon.
HORVÁTHNÉ: Igen nehéz errül nyugodtan társa­logni. Mert hogy valaki ilyen pozíciót vállal, még hagyján De hogy még szívesen is csinálja?!...
GYIBAY: Minden muukát szívesen köll csinyálni.
HORVÁTHNÉ (Mézesen): Nézze kedves jó Gyibay úr, hát jó, nem volt munka a szakmájában, kocsisnak ment, rendben van. De annyiféle kocsis van, parádés­kocsis, igáskocsis, söröskocsis, öntözős, szemetes, pék, jeges, téglás, fuvaroskocsis, . . .az istenfáját neki, maga pont eztet az emberfuvarozást vállalta? Mennek azok a fekete lovak...fejükbe szúrva a pemzli. Lassan bal­lagnak, bólogatnak . . .
GYIBAY: Van erre egy mondás: lassan járj, to­vább érsz,
HORVATHNÉ: Ajjaj. és ugyan hová ér?
GYIBAY: Csak ide az Örökkévalóságba.
HORVATNÉ: Ne papoljon kedves jó Gyibay ur! Maga se bújik ágyba a babája, mellé, ebbe az óncúgba.
GYIBAY (Megsodorja a bajszát): Elsőbb levetem.
HORVATHNÉ: És akkor paplannyal takarózik, nem az Örökkévalósággal.
GYIBAY (Elmosolyodik): Ez kérem tényvaló.
HORVATHNÉ: Hát akkor mire jó ez a fekete lel­kivilág mi?
GYIBAY (Kis gondolkozás után): Iszen belátom én, hogy ezen az életpályán egy kissé térdre rogy az ember lelke. '
HORVATHNÉ: De mér? Iszen nem maga-magát temeti, hanem másokat.
GYIBAY: Embert temetek és én is ember vagyok. A foglalkozás rányomja a stemplit az illető egyénre. A suszter beszédközbe csirizel. a szabó öltöget, a festő pingál. Hát én meg mindig gyászolok,
HORVATHNÉ: Ez kérem marha, beszéd Gyibay úr, mert akkor én micsinálnék beszéd közbe?
GYIBAY: Hát . . .
HORVATHNÉ: Az a baj, hogy belesavanyodott a munkájába. Pedig élni kell, tisztelt úr, viccelni, rö­högni, enni-inni, virágot szagolni.
És nótázni hallja, bolehemperedni a nótába, akár a vetett ágyba.
GYIBAY: Egyedül
HORVATHNÉ: Dehogy. Társadalmilag. Pajtással, komával, kameráddal. „
GYIBAY (Kissé büszkén): Ki mer énvelem leülni mulatni? (Mind méltóságosabban): A halál inasával, Néznek rám . .. elfakul az arcuk. Szemük elé kápráz­nak az apró halmok. Föld anyám: púpjai. A seregelő csontok. A temetői bölcsek. Az igazi békekonferencia. (Már egészen furcsa gőggel): Ki mer énvelem vi­gadni??
Csöpp szünet.
HORVATHNÉ (Az asztalra csap. csak úgy csör­ren); Én. Én, az árgyélusát. (Csönget a poharán): Hát én majd tisztába teszem magát. Hát én majd fölvidá­mítom magát. Hát én majd rendet csinálok a 'maga fejelágyába. (A belépő csaposhoz): Tud maga énekelni?
CSAPOS (Csodálkozva): Én? Hogyne. Dalárdista vagyok.
HORVÁTHNÉ: Igen? Akkor hozzon három liter bort. Megálljon. Hol van az a kelempájsz madár
CSAPOS: Melyik?
HORVÁTHNÉ: A zongorista!
CSAPOS (A belépő zongoristára): Itt van krem­ássan.
HORVÁTHNÉ: És olyan bort hozzon  hallja, amitől törvénytelen gyerekek születnek.
CSAPOS: Igenis. (Indul.)
GYIBAY: Megálljom Én tán itt se vagyokt Ve­gyen tekintetbe engem, is hallja, mert a kocsimra gyömöszölöm. Mondja meg odaki, hogy halotti csönd legyen, mert itt most Gyibay András úr kezd mulatni a reménybeli hölgyszeméllyel. De azonban a naccsád által említett három liter bor édeskevés a mulatáshoz, tehát hozzon ide négy porció parizert, ecettel, olajjal, hagymával, borssal, díszkísérettell
CSAPOS: Azonnal kremássan. (lndul.)
HORVATHNÉ: Megálljon! Vágasson le egy tyúkot, paprikásnak. De fiatal legyen. Mondja meg, hogy bábának lesz.
CSAPOS: Csakis. Egy újszülött tyúkot kremássan. (Indul.)
GYIBAY: Megálljon! A zongorista úrnak egy liter borovicskát!
CSAPOS: Igenis. (Kirohan.)
ZONGORISTA (Erre odaül a hangszerlaez. Belevág a billentyűkbe és lacítranézve várja a parancsot.)
HORVATHNÉ': Na kedves jó Gyibay úr. Rendelje meg a kedvenc nótáját.
GYIBAY: Tudja ő azt igen jól.
HORVATHNÉ: Akkor játsza! (Iszik.)
ZONGORISTA (Mély komoly akkordokkal játsza Beethoven gyászindulóját.)
GYIBAY (lassan. tempósan fejéhez emelgeti a ke­zét, ahogyan mulatós ember szokta  a csárdás ritmu­sára. Még egy szelídebb kurjantást is megereszt hozzá.)
HORVATNÉ (Csodálkozva bámul): Hát ez miféle dal?
GYIBAY: a Betthóven nagyságos úr gyászindu­lója.
HORVATHNÉ (Kifakadva a zenészhez): Elhall­gasson vele édes öcsém, mert szeme közé durrintom ezt a széket (Zene eláll.) Azt hegedülje nekem azon a zon­gorán, hogy: „sámlit teszek a lobom alá, úgy hagyítlak az ágyam alá . . . "
Mig a zongora nagy lendülettel játsza a dalt, Tratt­ner bejön, tálcán hozza az italt.
TRATTNER (Vidáman kurjant): Holceicheaml Oleminenanda! (Gyibayhoz): Kapsz a stafírungba még hat sepkentő és egy tunyha. (Töltöget és leül közé­jük )
Isznak.
HORVÁTHNÉ (A zongoristához): Álljon meg réz­angyalom. Ismeri a bába-indulót Azt a sokgyerekes nótát, hogy asszongya:


Egy asszonynak kilenc a leánya,
Elkezdi számlálni.
Minden este kiáll a kapuba. Hívja vacsorálni.
Erzsi, Biri, Sári, Ilonka, Rozáli,
Ellay Bella, Juliska, Mariska Gyertek vacsorálni.

(Odaperdül Gyibay elé. A sötét huszár felpattan, de­rékon kapja Horvátthnét, ropogós csárdás.)
TRATTNER (Tapsol): No iz szí net kolozál? I kan so gratulíe. (És hogy abbahagyják a táncot, odajönnek az asztalhoz, leülnek): Proszit, szoll'sz deá Kukuck hohlen! Hogy összemenjen a dolog!
Isznak.
GYIBAY (Az asztalra csap): Hanti sógor. Én egy vallomást akarok tenni.
TRATTNER: Tegyél aztat.
GYIBAY: Kegyetlen büdösül tetszik nékem a pest­erzsébeti naccsád. Hogy szinte fáj.
HORVÁTHNÉ: Jó fájások ezek már!
TRATTNER: Haszt gheát Antrásch, tu morckerl? . . . hisz akkor nincs baj 1
HORVATHNÉ: De bizony van még baj itt, de jó­kora.
GYIBAY: Mire érti a szépreményű illető?
HORVATHNÉ: A lelkivilágra kedves; hogy olyan búval bélelt.
GYIBAY: Igen? Hát idefülelj sógor! Tíz liter bort és egy üveg szódát.
TRATTNER (Nevetve): Na szó etvaszl (Megy ki­fele): Hat hálóing is kapsz a stafírung és egy pólya­ciha. (El.)
GYIBAY: Tudok én mulatni, ha van kivel. (Zon­goristához): Azt húzna fülembe, hogy asszongya, Temetőb'e láttalak meg legelébb' . . .
HORVATHNÉ (Lefújja a dalt): Hő, hő, már megint tomető! Farfekvésben van magában a jókedv, azért születik olyan nehezen. Ez a ruha csinálja. Ez a mente. Ez a csákó. (Lekapja a férfi f ejérűl a csákót, bort önt belé): Igyál te szomorúság) (Gyibayhoz): Na úgye neveti Na lássa, hogy lehet örülni az életnek.
GYIBAY (Elkomorodik): Amíg nem gondol rá az ember. Hogy itt áll hátunk megett a csontvitéz...
HORVATHNÉ: Mars a hátam megült (Szódával a háta mögé fröccsent): Akkor gyere ha hívlak!(Gyd­bayhoz): Arra kell az asszony, hogy megbiztassa a férfit: mit nézed, mit lesed; mit félsz tőle . Bennem van az élet, ami kizsendül és virul.
GYIBAY: Az már másik élet. tej élet.
HORVÁTHNÉ: Az igazi!Az elölhetetlen! A gye­reké. Egy szülőnő arca pirulása többet ér, ment hetven­hét márványkripta
GYIBAY: Igen. D'e ha arra köll gondolni - -
­HORVATHNÉ: Kisbabákra kell gondolni. Nem szereti! Rózsás, gödrös, csöpp jószág. Sír. Melyik ze­netanártól tanulja a sírása danáját Oá, oál Fáj a kis haskója. Köménymagos teát neki, egyem a csöpp éle­tit. Milyen szép, milyen puha. Mint a búzakalács béle. Mikor először mosolyog: megint csókolózhat az anyja. Mikor először a lábára; áll: leesnek az angyalszárnyak. Már nől a fogicája. Egér, egér adjál nekem vasfogat, én meg adok csontfogat, Mi közo ehhez a  temetőnek?
GYIBAY (Földerülve): Kevés. Nagyon kevés.
HORYATHNÉ: Csak ez a maskara, amit asszony­nézésben se dobott sutba. Ide hallgasson Pesterzsébe­ten lófschrittba születnek a gyerekek, de úgy jönnek, akár az ovodábul. Szépek, kövérek. Ki három kiló, ki négy kiló, ki öt kiló. Az entrepriz csődbe ment. Jöjjön. Egyezzünk meg a jövő-menő emberek érdekében. Lo­gyen ujra asztalos. Faragjon bölcsőt, amiben kezdő emberek indulnak fellármázni az életet a maguk iga­záért. Vegyen bárdot a kezébe, fűrészt, kalapácsot. Ácsoljon, barkácsoljon. Szekeret, ami keresztelőre viszi a boldogokat. Gerendát a fejek fölé, pallót a lábak alá, asztalt a szobába és székeket, hogy vacsorához ülhes­sen a család. És faragjon ágyat . . . jó széles ágyat - . . amiben álmok felhőznek és csókok cuppannak és em­berek szeretik egymásban az életet.
GYIBAY ( (Lassan Leveti a mentéjét, félredobja. Elgondolkodva): Bölcsőt . . .
HORVÁTHNÉ: És belévalót
GYIBAY: Kilencet. És kiállni a kapuba és vacso­rához hívni őket: Erzsi, Birsi, Sári . . ,
Zene.
HORVATHNÉ (A zenével porlandó. hangosabban): Ilonka, Rozálit ...
EGYÜTT (A felerősödött zene mellett, parlandó  kiáltó hívással): Ella, Bella, Juliska, Mariska, gyertek vacsorálni)!!




Függöny.

Nincsenek megjegyzések: